WE THE PEOPLE
WE THE PEOPLE
I. FEJEZET - ORISKANY - IN MEDIAS RES
a.
A zászlóaljnyi szedett-vedett öltözetű és változatosan alulfegyverezett amerikai a reggeli órákban indult a Dayton erődből. A Stanwix erődhöz igyekeztek, hogy az ostromló royalistákat szétkergetve mentesítsék az erődöt az ostrom alól.
Augusztus eleje volt, bár a nyár elég meleg itt a keleti partvidék vonzáskörzetében, ám az ősz szele már be-be köszönt borús, párás és esős idő képében.
Ezen a napon, 6.-án különösen páradúsnak és nyomasztónak érződött a levegő és a hangulat. Az eső lába már hajnal óta a levegőben lógott, így a Herkimer tábornok vezette cirka 800 ember sietősen lépkedett a fülledt, nyomott időjárás közepette. Még a délelőtti órákban el akarták érni az erődöt, ha szerencséjük van eső nélkül, vagy az előtt.
Útjuk épp egy szűkösebb részre vezetett erdős, patakos tájképpel.
Ahogy haladtak előre, a táj egyre szűkebbé és sötétebbé vált, az ég alig látszódott a szurdokot körülölelő magaslatoktól.
Egyszer csak mindenfelől a magaslatokról nyíl és puskatűz zúdult a szinte katlanba került zászlóaljra. Az első záporra vagy ötvenen jajdultak fel, vagy estek össze némán, vagy felszisszenve. Mintha eső kezdett volna vad záporba, de ez tüzes volt, még a legmelegebb nyári záporozásnál is égetőbb.
Nagy lett a riadalom és az összevisszaság, a szedett-vedett, nem reguláris, inkább lakosokból álló milícia nemigen talált magára, képtelen volt hatékony, egységes védekezést végrehajtani. Inkább ki-,ki egyénileg keresett ilyen, vagy olyan fedezéket. Szép lassan az életben maradottak fedéseket találtak, így a támadók, legfőképpen mohawk és seneca indiánok kénytelenek voltak lejjebb és közelebb húzódni a továbbiakra.
Egyre véresebbé fajuló közelharc alakult ki a támadók és a kétségbeesetten, de elszántan védekezők között.
A megtámadottak mindazonáltal kétszer, háromszor olyan lendülettel fogytak, mint a lesből rájuk támadók.
A mintegy 50 az amerikaiak oldalán küzdő őslakosból alig maradtak páran. Rájuk a rojalistákat támogató, főként mohawk és seneca törzsek harcosai különös kegyetlenséggel vadásztak. S tetemeiket, vagy még az életben lévő haláltusájukat vívókat szintén megskalpolták, sőt megcsonkították és felszabdalták.
A kevés számú brit katona némelyike undorodva, és szörnyülködve fogadta segítőik ezen tetteit. A megskalpolt őslakosok és amerikaiak némelyikének ruházatát az azon végigfolyó vér szinte vörösre festette, némely perspektívából olyan hatást keltve, mintha maguk is vöröskabátosok lennének.
A megskalpoltak koponyái fehéresen, vagy inkább márvány szerűen fénylettek az amúgy matt környezetben.
Az amerikai oldal főként német és holland földműves, vagy iparossegéd bevándorlókból állt, de akadt pár brit származású sokadik generációs telepes is, pl. Rob Sinna, akinek furcsa neve, még ha a királyságból származott is, eredetileg nem angol származás sejtetett. Sinna a kezdetektől a függetlenség oldalán volt, még cipőkészítő inasként lett a Sons of Liberty tagja, és Bostonban a mintegy 45 tonna tea vízbe hajításánál is jelen volt. Képe a későbbiekben számos propaganda és ellenpropaganda hirdetvényen is szerepelt.
Közben eleredt az eső is, még elviseletetlenebbé téve a mostanra tejesen közelharcá változott összecsapást. A földön fekvő sebesültek és halottak vére az esővel keveredve mészárszék szerű hatást keltett a szép lassan sártengerré változott talajon. A lassan órák óta tartó csetepatéban fáradt emberek feszültek egymásnak, ütötték, szúrták, vágták, rúgták, harapták egymást, ahol érték. Sokuk sorsát a kimerültség, a fáradtság pecsételte meg, ahogy erejüket vesztve végül felül tudott keveredni rajtuk ellenfelük.
Ayonwaehs, a heves, fiatal mohawk felismerte a közelharci tusakodásban Rob Sinnát. Az idealizált képekről és gúnyrajzokról már ismerte a propaganda által mindkét oldal részéről felkapott figurát. Az amerikaiak mint a függetlenségért küzdő példaképet, a britek pedig mint árulót, és az őslakosokat kigúnyoló mohawknak öltözött alakot propagálták.
Ayonwaehs mindenképp saját kezével akart végezni Sinnával, mintegy elégtételt véve népe sérelmén.
Újabb és újabb ellenfelekkel végezvén, azokat megskalpolván és összevagdalván, megcsonkítván közeledett lépésről lépésre Sinnához, és a végső bosszúhoz.
Eközben Sinna is végzett jópár mohawkkal. Azon kevesek közé tartozott, akik képzetlenségük ellenére elemi erővel és veleszületett harcászati és közelharci képességekkel rendelkeztek, emellett a fizikai jellemzői is kiemelték a tömegből. Egy későbbi, más, békésebb korszakban bizonnyal nagyszerű sportoló lehetett volna.
Ayonwaehs végre Sinna közelébe verekedte magát, és ordítva rávetette rá magát. Sinnát a hirtelen és nagy erejű lendület a földre kényszerítette, ám ott már felocsúdva a meglepetésből sikeresen védekezve hárította el Ayonwaehs koordinálatlan, dühből fakadó ütlegeit, szúrásait.
Az ifjú mohawk végül elkészültt erejével. Fiatalsága, és vehemenciája nem számolt a fáradtsággal, mely akármely képzett, jól kondicionált emberhez is szintén megérkezik, csak az idő a kérdéses.
Fáradtan lassult le, és ernyedtek el végtagjai, mígnem Sinna felül kerekedett rajta és saját kését és kezét ellene fordítván mellkason szúrta.
Az eső közben vihará durvult, és iszonyatos, elemi zápor verte a vérrel és sárral tarkított teret. Az összecsapásban kettejük tusája alatt híre ment, hogy az erődből kitörő kétségbeesett védők feldúlták a brit tábort, megbontva, és megzavarva ezzel az ostromot.
Sok mohawk és seneca erre a hírre és részint az eső kapcsán lassan kiegyenlítődő szurdok küzdelem végett visszavonulásba, menekülésbe kezdett.
A csatatér szinte már csak pár erejük végét járó kézitusásokból állt a rengeteg nyöszörgő haldokló, vagy súlyosan sebesült, illetve mozdulatlan halott közt.
Az eső szakadatlan verte a véres-sáros talajt. A fák csak úgy sínylődtek az eső és a vihar ereje alatt.
Aki csak tehette, fedezékbe vonult, csapot-papot hátrahagyva a csatatéren.
Sinna lassan térdre emelkedett, a haldokló Ayonwaehs felett. Szemeivel annak tekintetétét fürkészte, hogy megértse annak látványosan és érezhetően személyes jellegét. Bár tudat alatt is sejtette, érezte, tudta mi lehet az oka.
Ayonwaehs tudta, hogy ez itt a vég. A túlzott akarat, lendület, így saját maga okozta végül is vesztét. Pedig még alig-alig élt. Még talán a felnőttkort is épphogy csak átlépte...
Lassan felemelte véres, gyenge és csüggedt kezét, és intett Sinnának, hogy hajoljon közelebb.
Amaz lassan, óvatosan közeledett.
- Miért gyaláztátok meg népünk azon a pár évvel ezelőtti téli estén Bostonban? - kérdezte hörögve.
b. A TEA-PARTI - VISSZAEMLÉKEZÉS
Sinna lassan lecsukta szemét, és emlékeiben felsejlett az a bizonyos hideg, téli este. Talán egy héttel ha szenteste előtt lehetett.
Ez már tűrhetetlen! - Kiáltott fel valaki. A helyiségben közel százan vagy még többen zsúfolódtak össze, sokan nem is jutottak be, hanem az épület előtt, körül sokasodtak. Mind helyiek és szimpatizánsok. A Sons of Liberty csoportosulás tagjai, barátok, családtagok egyéb szimpatizánsok.
Nem elég, hogy az adókkal ellehetetlenítenek minket, most még ez is!
Az adókkal, ami révén velünk fizettetik meg a hülye háborújuk költségeit!
De miféle adók! Hát hisz az érdekeink nincsenek is képviselve! Hogy adózzunk, amikor nem is vagyunk jelen a törvényhozásban, semmilyen érdekképviseletben! Hogy képzelik?
Ráadásul most már így a bevételszerzésünket is megnyírják! Nyakunkra hozták ezt a nevetséges társaságot!
Elég! Ne tűrjük tovább!
Irány a kikötő! Süllyesszük el a hajóikat!
Álljatok meg! Azt ne! A hajókon ártatlanok is vannak! A kapitány, a legénység!
Akkor vessük a tengerbe az árukat! A ládákat!
De, de a Beaverét is?
Még jóhogy!
...és, és ha elkapjuk a sárgalázat?
Ugyan! Már rég feloldották a karantént! Nem találtak semmit!
Akkor? Dartmouth, Eleanor, Beaver?
Igeeeen! - ordították kórusban.
Bosszút fognak állni, és nem csak rajtunk, de a családtagjainkon is!
Ezért fellógatnak!
Jó, aki fél, az maradjon! - erre jónéhányan elhagyták az épületet, és fejüket rázva hazafelé vették az irányt.
Maszkírozzuk el magunkat, és öltsünk nem szokványos rongyokat, vagy szerzett ruhákat!
Fessük be a pofánkat, mint az indiánok!
Ez az, ez jó ötlet!
Ne már! Én nem akarok indián lenni!
Mi értelme, ha az indiánokra kenjük?
Dehogy! Nem is tudnánk rájuk kenni, a hidegben majd a ruhánkra húzzuk az álcánkat!
Így egyszerre látszik, hogy mi vagyunk, de a mohawk arcfestésekkel a szabadságvágyat is szimbolizáljuk!
Na jó, ez így jó lehet!
Gyerünk, csináljuk!
Megbeszélték, hogy a felruházkodás és maszkírozás után hol gyülekeznek, és útjukat veszik a kikötőbe, ahol a három említett hajó horgonyoz.
A kikötő csendjét szép lassan egyre erősődő tömeg zaja törte meg. A közeledő tömeg időközben jócskán felduzzadt. Mindenfelől bámészkodók, érdeklődők, de balhéra vágyó unatkozó csőcselék is csatlakozott a legkisebbektől a legnagyobbakig. Szimpatizánsok, családtagok, barátok stb.
Mire a három hajóhoz értek, többszáz fős fellelkesült tömeg kísérte az elszántan beöltözött ötven-száz fős tettre készeket.
A kapitányok, főbb hajózási tisztségűek, de a legénység egyéb tagjai először értetlenül bámultak, de a tömeg hamar egyértelművé tette szándékát:
- Ne álljanak az utunkba, ha jót akarnak kendek. Nem önök a célunk, úgyhogy maradjon is ez így!
A három hajó legénysége némán tűrte hát az eseményt, mely órákig tartott. A három hajó mind a 342 ládányi tea rakományát a vízbe süllyesztették a "teadélután" résztvevői.
Mivel a ládák súlya 50 kiló körül mozgott, a folyamat nem zajlott túl gyorsan, és oly látványosan, ahogy a történet későbbi mesélői, és az illusztrációk sejtették.
Sinna kinyitotta szemét, és ismét a jelenben volt.
c.
- Hát ezért a gyűlöleted? - Tudd meg, hogy nem gyalázkodás volt a célunk, és nem is, hogy rátok tereljük a gyanút! Ez amúgy sem lett volna lehetséges, hisz a hajókon lévő kapitányok, matrózok jól és közelről láthattak, de messziről is látható volt, hogy a hideg miatt a saját meleg ruháinkra húztuk álcánkat. Mely hirtelen ötletből született. Valaki felszólalt, hogy így nem tudnak majd beazonosítani a brit hatóságok, illetve a mohawkok, mint szabadság, a szabadság vágyának szimbólumai, megtestesítői lebegtek akkoriban szemeink előtt.
Ayonwaehs arcán meglepett döbbenet. Majd kisvártatva utolsó erejével, a szavakkal küszködve, hörögve: - de a ti szabadságotok a mi életterünk beszűkítése! Olyan ütemben faljátok a természetet, a vadakat, a folyók hozamait, amivel megölitek népeinket, és a természetet... Az utolsó néhány szót már csak nagyon halkan, és lassan tudta elrebegni...
Sinna csak térdelt felette jó ideig, mit sem észlelve az iszonyatos ítéletidőből. És szinte pislantás nélkül nézte, ahogy Ayonwaehs lelke a szemén keresztül elhagyja testét, mely végképp és örökre elernyedt.
…
PROLÓGUS - TO TAX THAT WE MAY BE TAXED, THAT IS NO QUESTION - PERPLEXITY OF GEORGE
No, de mi vezetett idáig? Mi alkotta mindezt, lássuk hát szépen sorban számba véve!
A hét éves háború, mit éppen az amerikai gyarmati események robbantottak ki, s mi talán maga volt az első tényleges világméretű háború, melyet legalább három földrészen vívtak, az addig is mélyen gyökerező adósság halmazt - mintegy 58 millió fontot - szinte megduplázván 133 millióra lökte, s ehhez társult az évente fizetendő 5 millió, csupán kamat.
Mit tehetett hát György király, ki a sorban immáron a harmadik volt, Nagy-Britannia és Írország királya?
"Az íreket külön vagyok kénytelen kezelni, így szóba sem jöhetnek! A haza? Csúcsra járatva! A szegények nem bírnak többet, a nemesek pedig érinthetetlenek! Hisz Földnélküli János óta egyre csak fejünkre nőnek! Az évi 5 millió adó jó része is szinte az ő zsebükbe vándorol! Mily királyság ez? Én adózok a nemeseimnek?! Hát, hogy jutottunk ideáig? Bahh, mindegy, el sötét gondolatok - a megoldás kell most, nem a szégyen! Folytatva hát: India, s a kelet? Nem! Hisz kik vannak ott? Egy vékony brit réteg, kik nemesek, így magánadóztatásuk kizárt, a "cég" pedig már így is busás bevételt termel évről évre! Karibi térség? Szinte ugyanaz, csak kicsiben! Hmm mi van még? Csak Amerika! Igen! Hisz ott van egyedül olyan réteg, kik britek, de nem nemesek, vagy csak igen kisrészben, s elég sok haszon lehetéséges az ottani javadalmakból, s lehetőségekből! Igen ám, de már így is sokat adóznak! Hmm, talán bírnak még egy cseppet! Hisz az egész nagy háború onnan indult! S az ő védelmükre! Igen! Bizonnyal belátóak lesznek!"
- valahogy így eshetett meg. Csakhogy az egyensúly, a balansz lassan évről évre mind jobban elbillent! Ilyen új adó, olyan új teher! Cukor-melasz vám emelés, katonai erőszakos szállásolási aktus, "Townshend Act" és bélyeg törvény, miegymás, s végül a kizárólagos tea forgalmazás.
Hisz a papír, az üveg, a festék is adó alatt. Még a tintát is megadózták - mellyel panaszaikat fogalmazhatták volna.
S mindemellett a képviselet nulla, semmi, ZÉRÓ! Hisz ki adózik? Hát állampolgárok, ha úgy tetszik ez esetben alattvalók! DE az érdekeiket cserébe képviselhetik! Még ha csak kis mértékben is, de legalább érzetre, s papírra vetve vagyon, jogba vésve!
Ám Amerika? Alattvaló, nagyadózó, de érdekei NEM képviselve! A teaparti után még a kikötőt is lezárták! Mindezek már elég oknak bizonyultak, az óriási adóterhek, kikötőlezárás mellett semennyi érdekképviseleti lehetőség! Franklin hiába ment személyesen Londonba, s előrevetítette mindezt! Ott süket fülekre talált!
György talán nem tehetett mást, ám egy másik, nevével azonos személy, egy másik György is talán épp emígyen lehetett ezzel - lássuk hát tovább az események folyományát, okokat, s következményeket, még ha nem is sorban, hanem inkább drámaian ecsetelve is.
Ugorjunk hát 1776. nyarára...
II. FEJEZET - ALL MEN ARE CREATED EQUAL (A nyilatkozat szövege Vecseklőy József fordítása)
a.
Nyár közepe volt, július 9, meleg, fülledt este ígérkezett megint. Késő délután, fél hat körül járt, George kinézett az ablakon a Broadway 1. szám alatt lévő épületből, a régi tüzérségi telep fele, amit mára már csak "A Telep" névvel illettek, s a telepen túl a vízen, Staten Island partjainál, mint egy sűrű, áthatolhatatlan erdő megannyi téli, kopasz fája, sorakoztak a hajók vitorlarúdjai. Rengeteg, sokszáz, tán ezer rúd, vagy még több.
Végignézett magán, simított párat, majd kilépett a házból az utcára, ahol már várták. Úgy döntött nem lóval fog a térre kaptatni, hanem gyalog fog végigsétálni a Broadway-en, így közben lesz ideje még gondolkodni, hogyan is járjon el. Először mondjon pár szót, majd felolvassa, vagy felolvassa, s a végén szóljon pár szót.
Végül úgy döntött pár szó után elkezdi a felolvasást, majd a hangulat alapján dönt a végén, szól-e még pár lelkesítő gondolatot, vagy sem.
Közben a helyszínre értek, s ő fellépdelt a rögtönzött, fából eszkábált emelvényre. Megállt, s körbenézett. - Jó sokan vannak a fiúk - gondolta magában, azt hitte pár százan fognak lézengeni a méretes területen, de a látvány inkább többezer embert feltételezett.
Barnás, sárgás, zöldes hacukákban, tarka-barka látványt nyújtva, egyelőre nem túl lelkesen, vagy inkább várakozással teli álldogáltak. Néhányuknak, akik jobb módúak voltak, vagy egyéb okból tudtak sötétebb kabátot, sőt mi több katonai jellegű kabátot szerezni, azok sötétebb, kékes felsőben virítottak, de ezek száma elenyészőnek hatott az inkább vadász öltözet színekben pompázó sokaságban. Sokukon még lábbeli sem volt.
George nagyot sóhajtott, s végiggondolta, mily nehéz feladat lesz ezzel a szedett-vedett társasággal kedvező eredményeket elérni.
Megköszörülte a torkát, s beszélni kezdett. Pár szó után rátért a szövegre, mit pár napja John adott a kezébe:
"Amidőn az emberi események sodrában szükségessé válik egy nép számára, hogy feloldja azokat a kötelékeket, amelyek egy másik néphez fűzték, és elfoglalja a földkerekség Hatalmai között a Természet Törvényei és a Természet Istene által részére kijelölt különálló és egyenrangú helyet, akkor az emberiség ítélete iránt érzett illő tisztelet megkívánja, hogy kinyilatkoztassa azokat az okokat, amelyek a különválásra késztették." - megállt, s kezdte érezni, hogy bizony ez nem egy olyan szöveg lesz, amit a tömeg ujjongással fog üdvözölni minden egyes mondatnál, hisz ahhoz túl magasztos fogalmazású, s sokan talán nem is érthetik...
S valóban, a fiúk egyelőre csak vakaróztak, feszengtek, és köhécseltek, semmi üdvrivalgás...
"Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat," - folytatta. Ekkor feltűnt a tömeg mellett a széleken egy ember. Görnyedt háttal, arcán mély barázdák, az élet megviselte, s a sok fizikai munka - látszott, kérges tenyérrel egy seprűt markolt, s sepregetett serényen, amennyire csak tőle tellett.
"hogy minden ember egyenlőként teremtetett," - próbálta folytatni, ám torkán akadt a szó...
A sepregető alak felegyenesedett, s egy pillanatra a szemük egymásra nézett, ám amaz gyorsan elkapta, s lesütött szemmel folytatta.
George szavai akadozni kezdtek, mint aki kísértetet látott, oly nagy hatással volt rá az a szempillantás...
"Fenébe is" - gondolta, s végül fennhangon: - Parancsnokok! Ide hozzám! - s pillanatnyi hezitálás után már szaladtak is, s másodperceken belül ott álltak körülötte, s ő: "folytassák! Mindenki a saját egységének! Kicsit szeparálják el őket, s próbálják lelkesebben nálam! Nagy szükség lesz rá...", majd odaszólt az írnoknak: "Írja át! Írja, hogy az egységeknek parancsnokaik elolvasták a nyilatkozatot."
S ezzel elhagyta a helyszínt, s sietősen lépdelt vissza, az 1-es szám alá. A szárnysegédet és a többi kísérőt szélnek eresztette, s zsebkendőjével izzadtságát felfogva visszalépdelt a szállásásra.
Belépett, s egészen a szobáig ment egyből. Nem vetkezett neki, csak nyakánál oldotta meg, lerogyott a komódra, s a sötétben csak ült, s nézett előre, s nem tudta kiverni fejéből azt az embert. A rabszolgát. A feketét. S további több mint 300 sajátját, kik ültetvényein, házaiban, s azok körül voltak kénytelenek tevékenykedni az ő boldogulásának kedvére...
...de, de hát az egész egy nagy veszteség, a rabszolgákkal! Képzetlenek, s kelletlenek, no és a többi probléma! No, de magam sem tennék másképp, ha kényszerből kéne cselekednem, sőt léteznem! Hát, hogy lehetne másként? Honnan lehetne jól képzett, hatékony munkaerőt fabrikálni, kiket érdemes lenne jól fizetni? Tán varázs-ütésre?! Hogyan másként! Ám ez nem lehetséges...
Hisz ha szabaddá tennénk őket, s kitaníttatnánk mind, kit-kit, képességei szerint? Bahh, s addig? Elbukna az egész gazdaság! S sokan nem értik! S nem várnának erre! Hisz a gyapot, a dohány, a rizs és a többi, mind rajtuk múlik, az egész teher súlya az ő vállukon hever!
A friss kezdeményünk, a szabad 13 talán máris szétesne, s magának esne! Egy polgárháború a függetlenség vívása közepette! Mily őrület lenne!
Visszaemlékezett egy alkalomra, mikor rabszolgákat vett, mert a születettek nem fedezték megfelelő arányban az elhalálozottakat...
b.
PROLÓGUS II. - SLAVES ARE NO MORE SLAVES BUT BLACK - VISSZAEMLÉKEZÉS
No kérem! Megint csak feketék vannak? - kérdezte George a rabszolgakereskedők egyikét.
Ahogy látja! Ezt mindig megkérdezi! Miért? Ennyire gyűlöli őket? Pedig nem rossz áru ez! Lehet kicsit nyakasabbak, s nem beszélik azonnal a nyelvet, de strapabíróbbak általában másféléknél! Vagy a nők zavarják? Arcra fehérre jobban emlékeztetőt kívánna? - válaszolta amaz, s a végén fél szemmel George-ra kacsintott, kinek arcán mély megvetés ült ki. S talán még a nem túl kifinomult rabszolgahajcsárnak is feltűnt, hogy George talán jobban megveti őt, mint az áruba bocsátott feketéket, ezért gyorsan, visszaállt kimértebb pózba.
Egyáltalán nem erről van szó! Éppen, hogy nem! Hanem arról, hogy régen a rabszolga rabszolga volt, hol ilyen, hol olyan, fehérek, barnábbak, de nagyon ritkán ennyire feketék, lévén ez a népesség túl távol esett az európaiaktól távolságra, földrajzi értelemben. Sőt, talán hallott róla, hogy maga a szó (slave), talán a szláv népnévből ragadt meg, mert annakidején szinte kizárólag, de mindenképp meghatározó mértékben szlávokat adtak-vettek, akik között voltak sötétebbek, világosabbak, változatos kinézettel, így a rabszolga nem kinézet, hanem státusza szerint volt rangsorolva. Most egy ideje viszont csak feketéket kínálnak, egészen sötéteket! S ez már nem csak státusz, hanem egy teljes népességet, egy emberfajtát bélyegez meg! Tesz kinézete alapján is rabszolává! Egy mifajtánk meglát egy feketét, és egyből, zsigerből rabszolgának ítéli, s így kiált: Hé fiú! - s ez így nagyon nincs rendben... Nem nemes csaták, vagy szerződések alapján kerülnek rabszolga sorba, hanem ki tudja milyen ármányos módon!
No ez nem titok! Mit csináljunk, ha mára más népek között már nem dívik a rabszolgaság intézménye...ezek meg egymást rabolják el ott délen, Afrikában, s ha nem vágják le, hát eladják rabszolgának, legalább jó áron!
Jó, jó, nincs mit tenni, én sem látok megoldást - sajnos. Ember meg kell, mert a munka így is mindig hiányt szenved. Hiába van több, mint 300-am nekem is. Pedig ha bizony 300 fizetésért dolgozó szakemberem lehetne, kik teljesítmény bérben lennének, s esetleg mesterséget is kitanultak, vagy a földmunkára az alapján lennének, hogy ő maguk választották, s így serényebbek, szorgosabbak, s szakszerűbbek. NO DE HONNAN? Honnan kerítsek ilyeneket? Ejj, talán ezt a feloldhatatlant csak a távoli jövő fogja orvosolni...
S George megint kellemetlennek, s nehéznek érezte a gondolatokat, s visszatért inkább jelenébe:
c.
"Akárhogy is, már csak ilyenek vagyunk mi! EMBEREK! Valójában vadak, csak az értelem, s a gonoszság ruháját is magunkra öltve! S a jóság? Igen, bizonnyal bennünk van! Ám most nem jöhet elő! Most nem! A harcban, ellenállásban, s felemelkedésben nincsen helye! Most fel kell falnunk az ellent, még ha jó, vagy jámbor, akkor is! S társainkat, s kicsit magunkat is talán?! Már nincsen vissza, csak előre! Félre jóság, jámborság, s effélék...ezek majd a BÉKE erényei lesznek! Csak jussunk el odáig...
…
...óhh de vajon hogy állnánk most, ha akkor és ott, épp 22 évvel ezelőtt, s mikor magam is épp 22 éves voltam, s a fenébe is, egy újabb MEGINT, hisz éppen július 4. kora hajnal volt, mikor kénytelen-kelletlen, alá kellett írnom azt a mocskot! De hát - és ISMÉT egy MEGINT - mit tehettem volna?! S én azt hittem, csak a megadást írom alá, nem egy GYILKOSSÁGI ELISMERVÉNYT! A franciák bizony átvertek! ÉS most? SZÖVETSÉGESEK lesznek, vagy elveszejtenek? Hogy bízzak bennünk?!
S lehunyta szemét, ott 1776. július 9.-én a Broadway 1. alatt, s az emlékek csak jöttek, és jöttek...s visszaröpítették 22 évet...22 éves, fiatal "vereskabátos" őrnagy: Ez volt George ekkoriban...
PROLÓGUS III. - JUMONVILLE GLEN - SET ON FIRE - VISSZAEMLÉKEZÉS
- tavaszán a britek egyre növekvő éberséggel, s rossz szemmel nézték, ahogy a franciák egyre merészebben, néha indokokkal, s diplomáciára hivatkozva lépésről lépésre, mind jobban elterebélyesednének az Ohio térségében, a határvidéken.
Joshua Fry ezredes parancsnoklatával egy ezredet küldtek a helyzet felderítésére, s normalizálására. Ám Fry lováról leesvén súlyos sérüléseibe pár nap alatt belehalt májusban. A parancsnokság így a 22 éves, tapasztalatlan, zöldfülű őrnagyra szállt.
Hír jött egy újabb szemtelen esetről. Franciák merészkednek megint, a sűrű erdőségben, egy tisztáson, mi egy szurdok mélyén van, s körötte felül szikla perem. - a hírt maga Tanacharison szállította, egyenesen az őrnagy fülébe, ki erre rögvest különítményt szervezett, minek élére maga állt 3-4 tucat emberrel, s egytucat Senecával (irokézek), kiket szintén maga Tanacharison vezette.
Május 28. napjának kora reggelén párás, ködös idő volt, mintha csak az óhaza ködös Albion képe köszönt volna vissza, s ők ott álltak, körben a sziklaperemen, s figyelték a franciákat, kik egy rögtönzötten állított táborban pihengettek, nyújtózkodtak a reggelen.
George már maga sem emlékezett, hogy a lövést, mi eldördült elsőre, maga vezényelte, vagy Tanacharison vehemens tette volt-e. Akárhogy is, de eldördült, s követte egy, majd még egy, s így tovább, mígnem elfogytak a megtöltött muskéták, s a britek, s a Senecák újratölteni kényszerültek.
A franciák felocsúdni nem bírtak, össze vissza kiabáltak. Egyesek feléjük, bár akkor, s ott George a nagy zűrzavarban nem lett rá figyelmes, de talán tényleg parlét kértek, azaz tűzszünetet, mi alatt kifejthetik helyzetüket, szándékaikat.
A franciák parancsnoka, de Villiers a földön vérzett, s vonaglott, s panaszosan kiabált. Ám ez csak felbőszítette a vehemens, s eléggé vérszomjas Tanacharisont, a félkirályt, ahogy a britek nevezték, s George ellenkezése ellenére odaugrott, s így kiáltott: "Még nem vagy halott, Apám!", s életét elvéve, fejbőrét lefejtette, sőt mi több: koponyáját is megszegte, s ujjait agyának velejébe mártva, véres szájjal hörgött felette - George elborzadt akkor is, és most a Broadway 1. szám alatt is...
"Istenem, mily kegyetlen tett volt, s erre én biztos nem kértem, sőt ellenkeztem! ...de mi végre, se nem látott, se nem hallott az a szörnyeteg..." - tért vissza az emlékekből a jelenbe.
"S aztán de Villiers életben maradt testvére, ennek okán biztos, véres bosszút esküdött, s engem közrefogtak később az erődben, túlerővel, mit le nem küzdhettünk azon az ismételten esős, párás, ködös napon, s aláíratták velem azt a papírost, melynek szövegét nem érthettem...bár igaz, meg se néztem...de nem gondoltam, hogy bele van szőve a történet, miszerint ők, a franciák jelezték, hogy PARLEY, s mi erre ügyet sem véve mészároltuk őket, s de Villiers parancsnokot pedig élve, agyába markolva érte a vég, mit mi britek szó nélkül néztünk el..."
"Akárhogy is, de íme most itt vagyunk, s mindennek épp 22 éve... 22 év, azóta a nagy háború, majd sanyargatásunk, s végül szabadságunk vágya, s most itt, a britek meg már ellenségként szemben Staten Island partjainál! Ahhj mit kezdek most e gyülevész seregünkkel?! Hogy álljuk majd a sarat a vereskabátosok tömkelegével? Kik jóllakottak, jólszervezettek, s eltökéltek a mi megleckéztetésünkre! Hisz azok is hát, mit tehetnének? Ha magam is még seregükben szolgálnék, rangos őrnagyként, vagy tán már ezredesként, talán épp ott lennék a szigeten, az egyik hajó, vagy több parancsnokaként! DE nem! A sors másképp rendelte ezt! A szégyenletes papíriromány aláírása után a sereg, s a korona eltaszított, s most itt, íme tábornokként a kékek oldalán állok...
...
III. DOWNFALLS - NEW YORK
a.
Valaki iszonyatosan dörömbölt, George erre riadt fel.
Ki az, ki az? Mi történt, s mi van most? Még 9.-e este, vagy éjjel, vagy már másnap hajnal?
Jöjjön gyorsan tábornok úr! Még csak este, nem túl késő. A tömeg teljesen felajzott, s a király szobrát ledönteni kész!
No fene, mi végre ajzott fel? Nem az én beszédemre, az bizonyos.
A parancsnokok elmondták beszédeiket a fiúknak, aztán a tömeg kibővült valahogy, s fellelkesült!
Hahhj, jövök, jövök!
Künn az utcán nagyot szippantott a kinti - a szobaihoz képest - friss levegőből, s sokat nem lépdelt, nem akart teljesen közel menni az eseményekhez, inkább messziről figyelte volna egyelőre. Pár lépés csupán, s olyan 60 lábnyira megállt, s csak figyelt.
A tömeg nyűtte-húzta-vonta a nehéz, lovas ólomszobrot, ami végtére megadta magát, s a lábaknál elengedett, s így ledőlt. A fejet - György fejét - hamar különválasztották, egyrészt ez szimbolikus is volt, másrészt könnyű művelet, hisz a nyaknál volt legvékonyabb a szerkezet.
George látta kirajzolódni a tömegből Brown százados alakját, s a Sons of Liberty egyik ismert propaganda arcát. Rob Sinna volt az.
Egyszer csak egy szurtos képű, rosszul öltözött, nélkülöző benyomást keltő alak lépett George mellé, s megszólította:
- Tábornok úr, néhány penny-vel ki tudna segíteni? Vagy legalább jó hírekkel?!
George először azon volt, hogy mérgesen odébb tereli az alakot, hiszen kisebb gondjuk is most nagyobb az efféle csavargókkal való bárminemű csevejnél, de ahogy ránézett...
"...de hisz ez egy nő..." - futott át rajta hirtelen - "...egy nő, de miféle szerzet? Valami nem stimmel! Mintha csak beöltözött volna, s orcáját sietősen összekenyte volna! Hahh, hát hülyének néz ez a lélek engem? Miért ármánykodik? Talán kém? No de aztán mit kémlel? Nincs nagy titok, a hadi elképzelésekről meg úgysem beszélek! Hahh, annál inkább, mert még előttem sincs kereken, kirajzolódva teljesen! No lássuk csak, hát akkor mit akarhat!" - S így szólott:
No és miféle hírek érdeklik? Egy csavargónak nem mindegy ki adja a penny-t, vereskabátos-e vagy patrióta? Nem mindegy-e kié a térség, ahol valahová behúzódva leli az álom, miután elitta a kikunyerbált penny-t?
Ugyan, hogy vó'na má' mindegy?! Tán tűz melegére vágyik mindenki, de arra nem, hogy a tűz a testéig is érjen!
"Hohó!" - a gyanú szele meglengette George-ot - "Ez a nő nem lehet csavargó, az álca silány, s szavai elárulják! Egy nő, ki csavargó, s fennkölt? Nah ne! Nem hát! Lássuk csak, közelebbről kiféle-miféle! Ahha sejthettem volna, megismerem már így közelről! Ez nem más mint Holt neje, Elizabeth. Az a dörzsölt nyomdász-firkász John Holt a nejét küldte hadba! Mily ravasz! Gondolta, egy csavargót, ki szánalomra méltó, s még nő is, talán megszánok, nem zavarom el, hanem jóságos, gyermekét nyugtató apukává válok! No jól van, te dörzsölt gazember! Megkapod! S úgy döntött, olyan információs dömpinggel fogja letarolni a nőt, hogy az bizonnyal belezavarodik, s ha hazaér, össze-vissza fog fecsegni, s Holt jól leszúrja majd! Haha, ez jó móka lesz, ha már egyszer a többi esemény itt körülöttünk épp ellenkezőleg..."
Közben a tömeg darabolni kezdte a ledöntött nagyobbik részt, a fej egyelőre külön hevert, érintetlen...
Tehát mire kíváncsi, lelkem? - kérdezte George magában a tenyerét dörzsölgetve.
Hát mi lesz velünk? S maguk, nagy, felsorakozott, s felfegyverzett katonák miért csak várnak, s nem tesznek semmit, miközben a vereskabátosok már egy egész flottát érkeztettek amott Staten Islanden, s ki tudja mennyi jön még , talán háromszor ennyi is! S aztán, mikor ránk rontanak, mit fognak tenni? Nem tűnnek olyannak kik képesek elverni, s eltakarítani emezeket!
"A fene a szádat, te firkász-né, te nyomdász némber! Hát aztán nem fogod vissza magad! Alig-alig állom meg, hogy ne törjön ki belőlem: Takarodj haza Holthoz, te asszony!" - vélekedett. Nagy levegőt vett, s visszagondolt az összezavarásra, majd tovább is gondolta - kíméletlen lesz az igazsággal, s bele is kezdett:
Mélyen szántó, igen összetett kérdés ez egy csavargótól! De íme: mint talán tudja, vagy legalább sejti, ahhoz nem vagyunk elegen, hogy az egész lehetséges partvonalon felsorakoztunk volna, főleg tüzérséggel, hathatós tüzér ágyúkkal, ütegekkel! Csupán 18 fontos ágyúink vannak, s azok is igen kevesen egy kikötői védelemhez. Illetve itt a mi esetünkben ugye nem egy, de mindjárt megannyi kikötési pont lehetséges. A britek ezért jól kiválasztották a számukra legkedvezőbbet. Staten Island bár jól látható innen, mégis ágyúink csak a táv feléig ha lőnek, de még ha el is érnénk a flottájukat, vagy a partvonalat, alig tennénk kárt, esetleg ha meghorpadna némely hajójuk burkolata. Viszont a válaszcsapás mit mérnének ránk, pusztító lenne! S pillanatok alatt átrendeződnének egy kicsivel távolabbi kikötési helyre! Valamint a Staten Islandiak lojálisak a királyhoz, így a tervünk bizonnyal már az előkészületekkor kiszivárogna, s a britek fülébe jutna!
Továbbá nem tudjuk, hol fognak majd támadni, midőn 30-40, vagy akár 50 ezres seregük, s akár 500 óriási hajójuk, s óriási tűzérsági erejük lecsap reánk! Hatalmas hosszú az ív, min fel kéne sorakoznunk, kicsire soványodva, ha azt akarnánk, hogy mindenhová jussunk! Hisz maga New York csak innen A Teleptől a Broadway vonalán húzódik a A Közösségi Térig, s ezen a vonalon merőlegesen még valameddig végig, de a többi település ugyanúgy fontos lehet, ha nem akarjuk, hogy szépen apránként mindenhonnan kifüstöljenek, s futásra kényszerítsenek, elfoglalva az egész államot, s aztán sorban mind a maradék 12-t!Hallja-e, hát nem nyugtatott meg! Tábornok úr!
Nem is volt célom, Mrs. Holt!
Maga tudta végig?!
Hát mit gondolt? Hülyének néz? Ilyen gyermeteg álcával, mind küllemre, mind beszédre! Elizabeth, menjen haza, s üdvözlöm a jó öreg, dörzsölt John-t! S ha jót akarnak, ezt ne írják meg! Mert árulásért lefogatom magukat, s a nyomdájukat pedig bezáratom! Különben is, direkt túlozva, csupán összezavartam! - de érezte, hogy ez már erőtlen és hihetetlen érv volt...
b.
A fejet a fiúk és a tömeg - a britek szemében csak csőcselék - Bowling Green egyik kerítésére, vagy házfalára tűzték, s napokig ott virított, ám egyik éjjel eltűnt. A testből sokezer golyót öntöttek a patrióták, asszonyok segedelmével, kik állítólag kis üzeneteket is nyomtak a lövedékekbe, amiken György királynak utalták vissza saját ólom testét, miket rájuk is kilőttek a britek az elkövetkezőkben.
A brit hajók csak jöttek és jöttek továbbra is a következő hetekben. George a New York Journal tulajdonos-feleségnek mondottakat már nem is érezte oly nagy túlzásnak, hétről hétre egyre kevésbé. S végül, Augusztus közepére már egészen úgy érezte: "hisz majdnem az igazat szóltam, a teljes igazat! Ezek talán négyszáznál is több hajót, s harmincezernél is több katonát érkeztettek, akik jelentős része hesseni zsoldos, kiknek híre is félelmetes! S egyetlen kísérletünk, mely nagy fiaskó, óriási kudarc lett: gyújtóhajóink, melyek az övéikhez képest csupán lélekvesztő ladikoknak tűntek fel, még csak el sem érték, talán meg sem közelítették hajóikat, őrszemeik résen voltak, s tüzérségük szétlőtte, szórta kísérleti "ladikjainkat", s mik nem süllyedtek el azon nyomban, újabb sortűzzel elterelték irányukat. Az eset után még jól ki is nevettek bennünket, mondván: a lázadók vizen úszó tüzijátéka felettébb szórakoztató volt, semmint igazi veszély, vagy fenyegetés. Felettébb szórakoztató! Ennyit tudtunk elérni! Mi lesz, mikor szedett-vedett milicistáink néznek farkasszemet jól felszerelt, képzett, s felettébb elszánt övéikkel?! Ha néznek egyáltalán?! Talán csak elfutnak, s én pedig kalapommal paskolhatom valagukat, hogy ne fussanak?! Közben könnyűimet nyeldesve! Pedig már a feketéket - szabadokat s gazdáik által feljanlott rabszolgákat - is bevettük a seregbe! Talán még bátrabban harcolnak majd, mint a többiek, de aggaszt képzetlenségük, végtelen! A bitek meg uszítják őket! Szabadságot ígérve azoknak, kik hozzájuk szegődik."
S a baj eljött augusztus végére. A királyi seregek partra szálltak Long-Island-en, ahol szétszórt, s kaotikus küzdelmek során a patrióták beszorultak Brooklyn szegletébe, hevenyészett védvonalaik mögé. Ám ott sem volt sokáig maradásuk, a britek űzték, hajszolták őket.
S George-ék csak nagy-nagy szerencsével tudtak átmenekülni sereggeikkel egy éjjelen, s a hajnal jótékony ködében, vissza Manhattan szigetére, New York mögé keveredve.
Howe, s a britek szeptember 15.-én diadalmasan vonultak végig a Broadway-en A Közösségi Tértől egészen A Telepig, melynek szegletétől nem messze állt a Broadway 1. George és a maradék sereg pedig lassan Harlem dombjain vett fel állást, s innen nézte tehetetlenül a New York-i eseményeket.
Szeptember 21. még sűrűbb bajt hozott, s szórt a patrióták frejére. New York lángra kapott, mintha csak száraz fű lenne a nyári száraz forróság közepette. A lángok nem aludtak ki, egyre több házat nyaldostak. Egyiket a másik után. A britek a patriótákat vádolták, s amazok pedig a briteket. Sok feketét is gyanúba kevertek, az utcán meglincseltek, vagy lelőttek. A britek több polgári személyt is - köztük szintén feketéket is - vádoltak a tűz keltésével, s gyújtogatás vádjával felsorakoztatták őket a nyílt utcán, s sortűzzel kivégezték őket mind egy szálig, nők is akadtak a kivégzettek közt.
George tehetetlenül nézte végig mindezt: "A városunk ím mindjárt mind az enyészeté lesz! S én nem tehetek semmit! Mint Néró csak cinikusan állok itt, s bámulom a "művet". Amit nem én követtem el ugyan, de a mi lelkünkön is szárad a sorsa. Nem tudtuk megtartani, nem tudtunk ellenállni! Nem tudtunk kitartani! DE hogyan is tudtunk volna?! Egy szinte mezitlábas szedett-vedett, tarka-barka polgári-vadász népséggel, s rabszolgákkal, képzetlenekkel, kik gyávasága természetes, hisz az ellen látványa, fölénye, s tüzérsége engem is elborzasztott, s el is borzaszt most is! Mi lesz a várossal, hol nemrég még magam is voltam, s a téren György szobra még állt, majd Sinna és Brown hadai ledöntötték, s asszonyokkal golyóbisokat öntöttek belőle! Most vajon ott olvadozna az is? György a forróságtól lefolyna, rá a földre, mit megtámadtak, s mit most ők, vagy valaki más fel is gyújtottak! Ohh csak itt állhatok, de még Néró is menteni próbálta Rómát tán! Én még azt sem! Csak nézthetem, hogy válik a tűz martalékává jelképünk! S szabadságunk!"
IV. DEEP IN HELL - UNION JACK ON WASHINGTON
Őrülten vágtatott a sötét éjszakában. Magányosan, lovát erősen oldalvásd rugdalva, kicsit sem zabolázva. Többször is majd' leesett róla, de ügyet sem vetett rá. Csak hajszolta magát, s a lovat legfőképp.
Árnyak hatalmasodtak fölé, a fák, s ágaik karok lettek, mik utána kapdostak. Minduntalan éppenhogy megmenekült előlük, s azok mindig majdnem elkapták. Nem tudta hol jár, azt sem, hogy ki ő tán, s mi történik. Semmit sem tudott, mindent csak látott, s menekült, vágtatott...
Féktelen, s végtelen éj volt. Nem tudta mennyi idő telt el, s azt sem, hogy elébb mi volt. Honnan is kéne számolni a pillanatot, mi mióta tart, s hol...
Hirtelen vörös szörnyetegek magasodtak köré, fehér parókákban, tökfödővel, s szuronyaik, mint a villák, s evőeszközök mind őt lakmározták, testét, mi vérzett, s csak vérzett szakadatlan. Amazok csak falták...
Majd zászlóvá tekerték, s dalolva felvonták...ő volt a zászló, a király, s a birodalom zászlaja, mi lassan emelekedett egy hatalmas erőd udvarán, hol ezernyi vörös szörnyeteg énekelt...s ő csak emelkedett, s emelkedett... magasabbra, még magasabbra...majd hirtelen elengedték kacagva, s ő lezuhant, le a sárba, s zivatarba...rugdalni kezdték...feketék...rabszolgák...majd fehérek...civilek, s milicista katonák...majd ő maga is fekete rabszolga lett, s korbácsütések pattogzottak testén, s hátán...felkiáltott, hátra nézett, s ott állt megette a sátán...
A pokolban volt...annak is a kénköves fenekén...de csak vágtatott tovább...tovább...tovább....mióta tarthat ez? Egy óra? Egy éj? Egy év? 10 év? Úgy érezte: évtizede lohol a lóval...s évtizede senyved, s a rémálmok csak gyötrik...
S egyszercsak egy ág, ledönté lováról, s eszméletéről... Mire feleszmélt, lova ott dobogott mellette, s finom párájával lehelte, míg magához nem tért...
A kalap elfedte a sérülést fején, s ahogy feltette, úgy érezte gondolatai is egyenesbe keveredtek...kitisztult a kép...
Felpattant lovára, s komótosan, holtfáradtan visszaügetett...úgy érezte 10 évet öregedett...s úgy is festett...
A kaput nyitó legények meg is jegyezték, összesúgva háta megett:
Odanézz, mintha 10 évet öregedett volna, csupán egyetlen éj alatt, nem is egy éj, pár óra csupán!
Mióta kivertek minket a Harlemi dombokról, hol már úgy látszott kissé feljövünk, de csak illúzió volt, hogy aztán még mélyebbre zuhanjunk, bukásunk még nagyobb legyen, s üldöztetésünk...s a tábornok meglátta a brit zászlót a nevét viselő erődön! Azóta nem tér magához! Azt hittem ma éjjel végleg elveszítjük... Gondolj bele: BRIT ZÁSZLÓ EMELKEDIK LASSAN A FORT WASHINGTONON! Te és én, vajon mit éreztünk volna!
Csak azt mit ő: A POKOL JÖTT EL, S MI A LEGMÉLYEBB BUGYRÁBA ESTÜNK...
V. RISING UP - DELAWARE - TRENTON
"Mit csinálunk? Hova meggyünk? Meddig menekülünk? Mily távolinak tűnik pár hónap csupán! A nyári nagy ábrándok?! S hova lettek? Bár igen, ábrándok voltak csupán! Talán már akkor tudtuk, hogy nem válhatnak valóra! Mikor a hajóik egyre csak jöttek, s jöttek! Brutális tüzérséggel, rendezetten, harmincezren! S mi? Hahh! Mezítlábasok tarka-barka serege! S mostanra? Mindjárt KARÁCSONY! S semmink sincs! S egyre csak fogyatkozunk! Emberszámban, kitartásban, lehetőségekben, morálban és igen, lassan életkedvben!"
George, lassított, s végigsorjázott lovával a sorok között. Elképesztően lehangoló volt a látvány: Hideg, fagyos, havas, jeges talajon, sokan mezítláb tényleg, vagy csupán rongyokba csavart lábakkal! Ezt tényleg egy mezítlábas szedett-vedett sereg volt! Egy félholt maradvány! Egy csonk! Várnyomok mindenütt. A hófehér hófödte részeken igen éles volt a vér-látvány! Véres lábnyomok a hófehér havon...
"Nem mehetünk így tovább! Nem űzhetnek tovább! Különben végül tán magam maradok, s lovam! Nem akarok egy Sancho Panza nélküli megveszekedett Don Quijote lenni, ki rozoga lován baktat, s már gyerekek szaladnak körötte nevetve... Egyre többen dezertálnak, fagynak meg, vagy tűnnek el, nyomtalan! Sokan egyszerűen hazamennek, mert szerződésük lejár, vagy lejárt! NEM HISZNEK MÁR BÁRMINEMŰ GYŐZELEMBEN! A parancsnokok, s a tábornokok? Többjük már azon rimánkodik, hogyan kérjenek könyörületet, s bűnbocsánatot a koronától! S a kormány? Ha egyáltalán annak nevezhető még - MENEKÜL!"
Megállt, s merengett:
"Egy dobásunk lehet!
Nem több!
Egy látványos, meglepő GYŐZELEM!
KELL!
TRENTON! EZ AZ!
NINCS MÁS!
GYŐZELEM VAGY HALÁL!"
Ez lesz a jelszó! NEM MARADT MÁS! TÉNYLEG NEM! - szóltalt meg maga elé hangosan is:
GYŐZELEM VAGY HALÁL!
Másnap kiadta a parancsnokoknak, hogy olvassák fel az embereknek Paine pamfletjét az American Crisis-t, s a jelszót is sulykolják:
"These are the times that try men's souls. The summer soldier and the sunshine patriot will, in this crisis, shrink from the service of their country; but he that stands by it now, deserves the love and thanks of man and woman."
(Ezek azok az idők, amikor az emberek lelke próbára tétetik. A nyári katona és a derűs honfi ebben a válságban elszökik hazája szolgálatától; de aki most kitart mellette, megérdemli férfiak és nők szeretetét és háláját.)
Majd ismertette az őrültnek tűnő tervet: átkelnek a DELAWARE folyón, az összes ladikot, csónakot, lélekvesztőt át kell vontatni a túlpartra, hogy a britek ne tudjanak utánuk jönni! Három csapatra osztva kelnek át! Knox, jó Knox áthozza a maradék 18 ágyút! Majd jön 9 mérföld! 9 megveszekedett mérföld TRENTONIG! Normál esetben ez gyerekjáték lenne csupán! Ám nem most! Alig maradtak párezren ha, ördögi az idő! Vihar, hó és jég a szélben, mi úgy süvít, hogy nem hallani egymás szavát!
Ezt leküzdve két csoportra oszlanak Greene és Sullivan különböző oldalakból támadnak!
S megcsapjuk a hessenieket!
Pont őket? IGEN! Hisz kell a SIKER, s nem akármilyen! Ha ez sem sikerül, talán mind elveszünk, de ha nem csinálunk semmit, akkor BIZTOSAN! Sőt egy NEW YORK-I BÖRTÖNHAJÓN SÍNYLŐDÉSNÉL MÉG A HŐSI HALÁL IS JOBB!
1776 KARÁCSONYÁN, S MÁSNAPJÁN egy végső elkeseredett próbálkozás indult. Ám semmi sem úgy alakult, ahogy George eltervezte. Még a parancsnokait is szekálta a fiúk előtt, csak, hogy morált verjen valahogy beléjük. Lehetetlen vállalkozás volt. S a parancsnokok zokon is vették, de muszáj volt mindent megpróbálni! Alig-alig tudtak átkelni, Gloverék emberfeletti munkát végeztek, de így is csak George oszlopa jutott át. Knoxék igen megszenvedték a tüzérségi átkelést, de utólag ez hasznos döntésnek bizonyult.
Éjjel helyett már hajnal 3 is elmúlt mire átértek. S a véres lábas menet későn, túl későn ért TRENTONBA! Talán reggel 8 is elmúlt már! Talán fel kellett volna adni, de nem így GEORGE! A lankadókat finoman döfködte szavaival: "Folytassuk! Folytassuk!"
S HIHETETLEN, DE VALAHOGY MÉGIS SIKERÜLT!
S, mi oka lehetett? Az ELBIZAKODOTTSÁG, mi megült Johann Rall ezredes szívében. Nem hitt a hírekben, mik felvetették Washington "sarokba szorított vadállat" lehetőségét. Úgy vélte ez a "vad" már nem támad, csak kivérzik...vesztére! A koldus-sereg rászabadult az alvó-melegedve pihengető táborra, s az őrület meglepetésével letarolta azt. Csupán háromnegyed óra leforgása alatt.
George megígérte Rall halálos ágyán, hogy nem mészárolja le a németeket, nemes hadifoglyokként viselkedik velük, kik talán Amerikában lelnek új hazára ezután.
PHILADELPHIÁN AZÉRT ÁTVONULTATTA ŐKET, hogy lássa a nép a fényes győzelmet, s az elveszett ábrándos, romantikus álmok egy szabad, nemesek nélküli köztársaságról visszatérjenek - ám minden felemelkedés mások bukásával, pusztulásával jár, sorszszerűen - s mily furcsa lény az ember! Azokra felnéz, s engedékeny, kik halálát tervezték, s csak kicsin múlt, hogy nem lett így, míg másokra, kik ott vannak körülöttünk, s néha velünk, megszokottan, meg mily kegyetlenül szabunk ítéletet - kiírtjuk, megöljük lelküket, s néha testüket, s talán észre sem vesszük mit teszünk, oly megszokottá válik...
Ha Rall egy törzsfőnök lett volna, s a német zsoldosok seneca-irokéz, mohawk, vagy bármely hasonló népcsoport - vajh' George ugyanilyen tapintattal bánt volna velük?
…
VI. THE TOWN DEMOLITION MAN
a.
Évek teltek el azóta, s George lépésről lépésre haladt. Mind erősebbek, s teltebbek lettek. A britek pedig egyre elveszettebbek. A háború állása megfordult. A kezdeti sanyarúság, s a mélypont. New York tüzei, a menekülés, majd a váratlan győzelem, mikor már épp elvesztek volna.
George már nem mereng annyit, s nem gyötrik mérges gonmdolatok - gyötörnék tán, de meg kellett szoknia, vagy elhesegetni mind... A világ súlya nem nehezedhet egyetlen ember vállára, soha. Hisz ki bírná el azt? Senki biza'
George most inkább egy magabiztos despota, egy zsarnok, egy katonai fővezér alakja! Ahogy ül az erőd meleg főszobájában, tömör, vaskos iróasztal mögött. S egyre csak körmöl, parancsokat, ukázokat írogat.
A kétség még egyszer beléje hatol: "Zsarnokká váltam hát? Sokak arcán látom ezt, s mintha félelem is feltűnne az arcokon. Én lettem ez, vagy a körülmények? A körülmenyék tettek ezzé? - DE nem! Nem vagyok zsarnok! Csak a sereg éle! S az nem lehet más, csak mint egy beretva! Óhh, hogy lehetne finom is és penge éles egyben egy beretva? Van-e más út, vagy ez egy kijelölt pálya, melyről letérni nem lehet?!" - de mint megannyiszor már, gyorsan elhesegette a gondolatot...
S írt, csak írt tovább, a melegben is kissé megborzongott, s összébb húzta magán a cókmókot. Már nem a menekülő, űzött, sebzett, vérző vad volt, nem ám, hanem az áldozat után koslató ragadozó, egy ereje teljében lévő sas, eszes, s okos, ravasz, kíméletlen.
Most lett idő másra is, a megtorlásra, bosszúra, mik kényszerűek néha, példát kell statuálni - gondolta. Hisz a háború nem csupán csaták sora. Eszébe jutott a félkirály állati tette, kegyetlen mivolta... Új papírt vett maga elé, s már írta is az új végrehajtandó aktust! Mely súlyos lesz, nem is ő megy, nem ő hajtja végre személyesen! Nem! Az ő keze nem lesz véres! Mossa kezeit mint Pilátus Krisztus esetében... DE hát ki bírna el ennyi súlyos tettet, mik szükségesek, mégis mások erősen, végzetesen, pusztítóan megszenvedik...
Sullivan megy! 40 falu tiportassék porba! Nem is! Teljes felszámolás! Eltörlés! 4000 jó ember kell most erre! El kell vennünk ezek kedvét a britekhez való húzás, hízelkedés magvát csírájában is elfojtva! Pillanatra felrémlett benne a "minden ember egyenlőként teremtetett" mondat, s az öreg fekete rabszolga pillantása - de elhesegette...a félkirályra gondolt megint, s a brutalitásra, mellyel megölte a franciát, belehúzva ezzel őt a gyilkosságba, majd a seregtől való elbocsátásba, s végülis az egész őrület kirobbantásába...ezzel a gondolattal véste nevét a parancs alá.
S George felégettette a falvakat mind, a faunát, s a betakarításokat - mint egykoron Charlemagne a pogány germánok szent fáját.
Római köztársasági romantika - de mint Gaius a gallokra, úgy mondott halálos ítéletet a seneca, irokéz, s egyéb tízezer vagy több éve ott lakókra...
Nem hagyott kiutat, nem hagyott maradványokat, ELÉGETTETTE A JELENT, HOGY NYOMA SE MARADJON MAJD A MÚLTNAK...
b.
Egy égő-füstölgő falu hamui közt feküdt egy összeégett öregember, arca, teste égett massza, sűrű haja még füstöl, ám agya valahogy túlélte mindezt, s még gondolatok gyötrik: "Ez hát a sápadt bőrűek végjutalma, már nem csak itt vannak, s nyúzzák földjeink, s öldösnek, hanem teljes pusztításra vágynak, hogy eltűnjünk örökre, nem csak testünk, de lelkünk, s örökünk. Ne maradjon semmi. Éhségük nem csillapodik, felfalnák talán a Napot, s még utána a Holdat is, csak, hogy jobban csússzon...s miket hoztak hasznos és jó dolgokat, mind csak arra valók, hogy feléljék, felfalják a földeket, s rajta népeinket..." - s kilehelte lelkét végleg...
c.
Tábornok úr - lépett be egy küldönc - jelenthetek? - George fel sem nézve intett, s az folytatta: - Sinna nem ment a hadtesttel, megtagadta, s az erődben maradt!
A fenébe is - sóhajtott fel George - letette a pennát, s hátradőlt a széken, s csak nézett maga elé... Talán perc is eltelt vagy 10 is... Mire a küldönc megszólalt:
Tá-tábornok úr! - S George mérgesen leintette:
Igen, értem! DE NEM ÖLHETJÜK MEG A HŐSEINKET IS! NEM TEHETJÜK! ÉRTI?! AZOK NEM MI LENNÉNK!
Tábornok úr! Bocsásson meg az őszinteségemért, de néha, mikor belegondolok már nem tudom kik vagyunk, s hová tartunk! Élnézést! - s leszegte fejét, s egyből megbánta, hogy kibukott belőle...
Geroge felkapta fejét, de a leszegett fejre, s a szinte még gyerek, újoncra nézve megenyhült, s így szólt:
Ha már megtette, hát tudja meg, hogy nem magányos gondolatok ezek...DE MÁR VÉGIG KELL MENNÜNK AZ ÚTON! MIT KIJELÖLTÜNK, S MI KIJELÖLTETETT NEKÜNK! - majd váltott: - Ki tud erről? Fojtsák el az egészet! Szót se halljak erről! Sinnát áthelyezzük! Mindjárt megírom! Addig szusszanjon, igyon egy kortyot, s egyen egy falatot a konyhán!
Értettem tábornok úr!
S George csak írt, körmölt tovább, fel sem nézve, mogorva rezzenéstelen...
...
EPILÓGUS - PERPLEXITY OF GEORGE II.
III. György dilemmáját nem oldotta meg se az adóztatás, se a lázadás leverésének kísérlete, ó nem, dehogy! A 7 éves háború előtt 58 milliós fontos hiány tátongott Nagy Britannia és Írország királyának kincstárában, mi történetünk kezdetére 133 millióra rúgott. Ezt szerette volna György csökkenteni. Ám csupán még jobban elmélyítette, növelte az adósságot, mely a párizsi békére 250 lett, s a napóleoni háborúk végére már 1000, azaz 1 milliárd font.
Addig talán soha nem hallott, látott, leírt összeg!
S ezt az 1 milliárdos problémát se a viktóriánus korszak, se az ipari forradalom nem tudta megoldani, csupán túllépni tudott rajta, vagy túlnőni...
S az amerikaiak szabadsága? A másik György dilemmája? Egyfajta "római köztársasági idealizált struktúra"?
Talán igen, sikerült, annak árnyoldalával: rabszolgaság, és más népek leigázása...
...
DE mi történt hőseinkkel?
Nos, lássuk csak.
A háborúnak vége.
Valaki, valahol épp' III. György aranyfüsttel vont ólom szobrának fejét nézi,
mit elzárva tart, s maga is csak ritkán teszi.
Eközben Washington büszkén, hetykén áll, bár már nem a régi.
Öreges, ősz, s a háta sem oly derék, mint 1754 delén...
...nézi a leszerelő katonákat, kik jönnek sorban, s intenek neki, s ő viszonozza...
...feketék, s fehérek, kik mind bajtársak, testvérek voltak a bajban...
...ám vajon ezután, hogy vége van már, hogy néznek majd egymásra? ...
...s ejj most ki jön? Hát Sinna, a hős, a propaganda éle, súlya!
DE jaj, hát néki is hajlott a háta! S feje?
Hahh, mint egy öreg indiáné, akárha Ayonwaehs szelleme kísértene vissza...
...s nyakában egy amulett fityeg...indián biza'...
EPILÓGUS II - REMEMBRANCE OF THE WARRIORS
Ma autómárka, autótípus, cég, város, folyó, s ki tudja mennyi hasonló viseli a múlt harcosainak, harcos népeinek nevét. S hogy ez dicső, vagy szégyenletes visszaemlékezés, vagy esetleg a kettő között valahol az igazság - NOS, DÖNTSE EL MINDENKI MAGA...
THE END
Értékeld
Halló